Fárasztanak, idegesítenek és lehúznak a nyelvnácik, pedig általános iskolás koromban én is egy voltam közülük. Sőt, egészen gimnázium végéig hurcoltam a kisstílű, pitiáner aggodalmat nyelvünk állapotáért, és zavartan rázkódtam össze, valahányszor valaki “szimpatikust” mondott “rokonszenves” helyett. Köznyelv, esetleg tájszavak itt-ott, semmi indokolatlan átvétel idegen kontextusból: szántam a németeket, akiknél girlök shoppolnak trendi hair-géleket, mészárszékre küldve ezzel a Hochdeutsch-ot. Aztán történt valami: egyetemista koromra a megengedő – előíró helyett leíró – angolszász nyelvészet közelébe kerültem, és Nádasdy Ádámék megváltoztatták a nyelvvel kapcsolatos prekoncepcióim. A nyelvész feladata nem az, hogy szabályokat teremtsen, hanem az, hogy megfigyelje a legegyetemesebb jelrendszer működését, rekonstruálja annak változásait. Az antropológus sem azért kutatja az elveszett törzseket, hogy bevezesse náluk a villanyt és a gázt, csak mert az kényelmesebb és praktikusabb. Ugyanakkor a civilizált New York-i embert sem küldi ki az amazonasi vadonba egy szál gyapjútangában, mondván hűnek kell maradnunk őseink hagyományaihoz. (Ha ezt megteszi, akkor már nem tudományról, hanem valószínűleg egy valóságshowról beszélünk.) Az pedig, hogy hol a határ a régi és az új, a kötött és a szabad között, az antropológia és a nyelvészet legérzékenyebb kérdése, amit szerencsére nem feltétlenül magának a szakmának kell eldöntenie. Igen, jó hírem van: a nyelv sokkal okosabb, mint az Akadémia [...]![]()
